Rómában 150 ezer ember nézte a Circus Maximus előtt felállított kivetítőkön a finálét, az utcákon azonban szinte senki nem járt. Kicsivel tizenegy óra után aztán elszabadult a pokol: a Piazza Venezián, a város főterén óriási ünneplés kezdődött, a város utcáin pedig motorokkal és robogókkal száguldoztak, az olasz lobogót lengették, és dudáltak az öröm- és egyéb-ittas drukkerek, és a híres Trévi-kútban is ezrek fürdőztek. Milánóban, Torinóban vagy Nápolyban is rengetegen vonultak ki az utcákra ünnepelni.

Természetesen az újságok címlapján is a berlini hősöket ünneplik. “Mindez igaz! Világbajnokok” – harsogja a például a vezető sportlap, a Gazzetta dello Sport, amely szerkesztőségi vezércikkében Marcello Lippi kapitányt Enzo Bearzothoz, az 1982-es vb-győztes csapat kapitányához hasonlítja.

Silvio Berlusconi lapja, a milánói il Giornale címoldalán is a kupát szorongató Fabio Cannavaro szerepel a “Viszlát, Franciaország – Világbajnokok”- felirat alatt. “Bosszú tizenegyesekkel” – utal a vezércikk címe arra, hogy hat esztendeje az olaszok a most büntetőt hibázó Trezeguet aranygóljával veszítették el az Európa-bajnokságot.

A torinói La Stampa címlapján nemes egyszerűséggel a “Mi vagyunk a bajnokok” szalagcím virít a világbajnoki trófeát beborító olasz kezek fölött.

A szintén milánói Corriere della Sera “A bajnokok válogatottja” címmel és természetesen Cannavaro és a csapat fotójával indít, a lap “A Tiszták Napja” című vezércikkben pedig arról értekezik, hogy a válogatott játékosai és szakvezetői egy hónapra függetleníteni tudták magukat a focibotrány szörnyűségeitől és ismét magáért a játék öröméért és egy dicsőséges álom valóra váltásáért futballoztak, és ezzel megadták az olasz labdarúgásnak a lehetőséget a megtisztulásra és az újjászületésre.