BOB MARLEY UTOLSÓ NAPJAI Ahogy Jah meghatározta, 1980 novemberében édesanyám rák-kezeléssel feküdt az Issels Klinikán, Rotach-Egern magas hegyeiben, Németországban, amikor Bob is megérkezett. Anyám tudta, hogy kedvelem Bob zenéjét és küldött nekem egy cikket róla, mely egy német újságban jelent meg, és gyakorlatilag azt hírdette, hogy ő a "Harmadik Világ rock szupersztárja", meg hogy júniusban több millió embernek énekelt Németországban, a gitárján szabadság dalokat játszva a különböző fajú embereknek. A cikk azt írta, hogy kritikus betegségben szenved, méghozzá tüdőrákban, mely tovább terjed a testén és hogy Dr. Issels kezeli, miután amerikai specialisták feladták a reményt. 1981 februárjában meglátogattam édesanyámat 10 napra és részt vettem Issels "anti-rák" programján. Mint a legtöbb alternatív gyógymódnál, Issels programja nem játék volt. Az emberek többsége, aki elment a klinikájára már alá vetették magukat mindenféle kemoterápiának, sugár- és egyéb kezeléseknek, de mind sikertelenül. Sajnos Bob nagyon beteg volt és csak akkor beszélt, ha szóltak hozzá. Az első alkalommal akkor láttam őt, amikor kijött a klinikáról a váróterembe. Éppen akkor vágták le a dreadlock-jait, ami a program része volt. Fáradt volt és ezért a falnak támaszkodott. Egy kötött rasta-sapka volt rajta, hogy eltakarja a kopasz fejét. Nem maradt ott sokáig, mert már hívták is a doktorhoz. A klinika mindig tele volt. Nehéz volt időpontott szerezni az ibolya-fény kezelésekre, ahol az ember testére irányítják a fényt 45 percen keresztül. Egy este, amikor kevesen voltak a klinikán, Bob jamaikai orvosa egyezséget kötött az adminisztrátorral, hogy Bob-ot is alávessék ennek a kezelésnek másik két pácienssel együtt. A harmadik emeleti szobában, ahol ezt a kezelést hajtották végre, három ágy volt, amik elég alacsony válaszfallal voltak elválasztva egymástól, s így közel lehettél az emberek fejéhez. Közel voltam Bob-hoz és megkérdeztem tőle, hog hogyan viseli a kezelést, amióta Dr. Issels megtiltotta, hogy ganjá-t szívjon. Nem emlékszem pontosan a szavaira, de ő elkezdett Jamaicá-ról beszélni. Olyan volt, mintha tranzban lett volna. Lassan, meggondolva beszélt és körbeírta Jamaica szépségeit - a fehér homokos tengerpartokat, a meleg napot... Akkora érzéssel és szeretettel beszélt Jamaicá-ról, hogy úgy érezted mintha ott lennél, még akkor is ha tudtad hogy odakint erősen havazik. Bob szülinapja volt azon a héten (február 6.) és meghívott néhány embert a klinikáról egy szülinapi bulira a szállására. Mielőtt megérkeztek volna az emberek, kijött a váróterembe és egy keveset beszélgettünk. Anyám mesélte neki, hogy én is gitározok és amikor megérkezett az édesanyja, Mrs. Booker, Bob megkérte hogy hozzon oda két gitárt. Sietve elment értük és már hozta is. Ő elkezdett játszani az egyiken, én pedig a másikon. Bob nem játszott sokáig, és nem is játszott hangosan. Talán egy fél órát, csak jammelt egy kicsit. Mindenki boldog volt, hogy látta játszani és az volt az érzésem, hogy ilyet mostanában nem csinált. Ott volt még Rita, Tyrone Downie és az a csapat, akik amúgy is ott szoktak lenni. Hoztak egy tortát, melyre az volt írva "Boldog szülinapot a Reggae királynak", de emlékszem, hogy a "reggae" szó hibásan volt leírva. Sajnos a bulinak a nagy részét a szomszéd szobában feküdve töltötte el. Nem kellett sok idő, hogy Jah haza vigye Bob-ot. Még akkor is erős volt a jelenléte, amikor a betegség csak önmaga töredékére csökkentette őt. Akkor annyira törékenynek és védtelennek tűnt, de most már tudom, hogy ő egy jobb helyen van...